Ha megnézzük egy Neander-völgyi és egy ún. kőkorszaki ember koponyáját, szembetűnő különbségeket vehetünk rajtuk észre. A Neander-völgyiek koponyacsontjai sokkal erősebbek, vastagabbak. Feltűnően erőteljes az állkapocs és az orr környéke, a homlokuk alacsony volt és csapott. Nem volt állcsúcsuk, és bár az agykoponya űrtartalma a mai emberénél valamivel nagyobb volt, az agy szerkezete primitívebb volt. A leletek tanúsága szerint agyuknak azon részei voltak a legfejlettebbek, melyek az érzékszervek központjait (látás, hallás, szaglás) foglalták magukba. Ezzel szemben a mi közvetlen őseink agyában éppen ezek a területek voltak kevésbé fejlettek, és ez érthetetlennek tűnik. Hiszen a mi közvetlen őseinknek ugyanúgy szüksége volt a jó hallásra, a jó szaglásra és a látására, elvégre életmódjukban nem sokban különbözhettek a neander-völgyiek életmódjától. Miként tudott fennmaradni a mi ősünk a maga kevésbé jó érzékszerveivel?

Talán ez azzal magyarázható, hogy a mi őseinknek volt egy önkéntes segítőtársa, aki a szaglását és a hallását „kölcsönadta”az ősembernek.

És ez nem volt más, mint a mai házikutyák őse, nevezzük az egyszerűség kedvéért csak így: az őskutya.

Valószínűleg a kölykeit is az emberek tanyája körül nevelte fel, így azoknak az ember nem ellenség volt, hanem afféle „jószomszéd”. Ezek a kölykök nemzedékről nemzedékre egyre szorosabb kapcsolatot alakítottak ki az ősemberekkel. Ez a kapcsolat mindkét faj számára igen hasznosnak bizonyult. Az őskutya részesült a vadászzsákmányból, és talán az ősemberek egyfajta védelmet is jelentettek az őskutyák számára. Egy idő után kiismerték egymás testbeszédét, a kutya őse állandóan a horda táborhelye körül ólálkodott. Ha veszély közeledett, sokkal hamarabb észlelte, s felhívta rá az ősemberek figyelmét is, ami kapóra jött az ősembereknek.

A táborhely tisztán tartásában is sokat segítettek az őskutyák, hiszen eltakarították az ősemberek hulladékait, nem csak a bomló húsféléket és a csontokat,de az ürüléküket is, és ezzel esetleg megakadályozhatták egyes fertőző betegségek járványszerű kialakulását is.

A nagyon ínséges időkben az őskutyák mint afféle eleven konzervek szerepelhettek az ősemberek étlapján. Szőrmés bundájuk ruházatul szolgálhatott, a különösen szelíd példányokat pedig „egyéni fűtőtestként” is használhatták.

A kőkorszaki mai ember agytérfogata nem nőtt meg lényegesen, de a szerkezete annál inkább megváltozott. A halántéklebeny környékén található érzékszervi központok kissé visszafejlődtek, ugyanakkor a homloklebeny környéke egyre fejlettebb lett. Vagyis a látás, a hallás és a szaglás központjai kissé „elkorcsosultak”, míg a gondolkodás központja feltűnő fejlődésnek indult. Ha jól belegondolunk, a közvetlen ősünk kevésbé jól tudta használni a szaglását és a hallását, ennek ellenére sikeresebb faj volt, mint a jobb érzékszervekkel rendelkező neander-völgyi. Nem tartom kizártnak, hogy az emberi agy szerkezetének átalakulásához a kutya nagyban hozzájárult, hiszen a kutya segítségével így is hamar felismerte a veszélyforrásokat, nem kellett állandóan a rá leselkedő veszélyekre figyelnie, jobban oda tudott figyelni a környezetére, jobban meg tudta figyelni a világot.

A SZEMÜVEG TÖRTÉNETEtörténet

A szemmel és a látással kapcsolatos dolgok már régen foglalkoztatják az emberiséget. Az araboknak, akiknek birodalma 800 és 1500 között a Földközi-tenger térségétől egészen Indiáig terjedt, már volt módszerük a látóélesség vizsgálatára. Megfelelő teljesítésűnek tartották azoknak a szemét, akik a Göncölszekér rúdjának középső csillaga melletti, kis Alkos nevű csillagot is látták. Az optika tudománya felé vezető első lépés az ókor legnagyobb csillagászának Claudius Ptolemeiusnak a nevéhez fűződik, aki 90-150 körül élt. Ő írta le először a fény egyenes irányban történő terjedését, és a fény törésének törvényét. Ptolemeius elmélete nem volt teljesen hibátlan, mégis ő jelentette az első mérföldkőt az optika történetében. Al-Hanzem (kinek segítségével ismerjük Ptolemeiusnak az elgondolásait, mivel eredeti munkái elvesztek) „Kitab al manazir” (Az optika könyve) című munkájában leírja a szem általa ismert anatómiáját, a fényvisszaverődést görbe felületre vonatkozóan és a fénytörés törvényét. Jelentős felfedezése a gömbszelet formájú üveg nagyító hatása.

Roger

A szemüveg felfedezője az angol származású Roger Bacon (1214-1294) ferencrendi szerzetes volt. A nagy műveltségű tudóst kutatásai és kísérletei miatt csodálatos doktornak is nevezték. Ő volt az első, aki megmérte a homorú tükrök fókusztávolságát és neki tulajdonítható a távcső gondolata is. IV. Klemens pápa kívánságára ismereteiből két könyvet írt, amelyek 1268 körül kerültek Rómába. A könyvekben a következők olvashatók: „Ha valaki kristályból vagy üvegből való gömbszeleten át néz, amelynek magassága kisebb, mint a sugara, akkor a betűket és a kisebb tárgyakat nagyobbnak látja, … Tehát nagyobb a látószög, a kép is közelebb van. Ezért ez egy kiváló eszköz az idős emberek és olyanok számára, akiknek gyenge a szemük.”

Valószínűleg Olaszországban az 1280-as években e felismerés hatására készültek el az első, szövegre helyezhető olvasó lencsék. Ebből a gömbszelet formájú lencséből hogyan lett a szemüveg, nem ismerjük. A látást javító lencséknek a szem előtt való rögzítése sok gondot okozott. A keretbe foglalt lencsét eleinte kézben tartják a szem előtt, majd zsinórral a fejre vagy a fülre erősítik, későbbiekben az orra csíptették.

Az orvosi irodalomban csak az 1200-as és 1300-as években találunk először említést a szemüvegről. Ekkor még nem ismerték eléggé a szem anatómiáját és fénytörését. Csiszolni is csak convex lencsét tudtak. A lencsék dioptriáját kezdetben nem tudták mérni, ezért a megfelelő szemüveget használója csak próbálgatással választhatta ki, amelyeket vándor szemüvegárusok hoztak forgalomba.

Az üveget az emberiség kb. 4000 éve ismeri. Európában évszázadokon át Velencében volt az üvegkészítés központja. Az üveg felületének optikai célból történő megmunkálására csak a 8. században került sor, és csak a 15. századtól tudtak concav lencsét is készíteni.

galileo

A tőkés társadalom kialakulása kapcsán ugrásszerű fejlődés indult meg a természettudományok különböző ágaiban. Az alapvető ismeretek felfedezése, elsősorban Galilei (1564-1642), Kepler (1571-1630), Descartes (1596-1650) és Newton (1643-1727) nevéhez fűződik.

Bejamin Franklin (1706-1790) volt az első a világon, aki remek kombinatív megoldásával megalkotta a napjainkban is használatos bifokális lencsét. Az anatómiai, és a szemészeti optikai ismeretek a szemorvoslással párhuzamosan fejlődtek, és egymásra hatással voltak. Az 1800-as évektől a szemészet az orvostudomány külön tudományágává vált, és a kórházakban külön osztályt kaptak. A látás mechanizmusának megismerése, a látási hibák okainak feltárása és azok korrigálása akkor indult fejlődésnek, amikor a 18. század közepén Helmholtz (1821-1894) munkája nyomán megismertük a szem szerkezetét és a látás fiziológiáját. Helmholtz nyomdokait követve a svéd származású Gullstrand (1862-1930) a szem fénytörésének vizsgálatával foglalkozott, munkájáért 1911-ben Nobel-díjat is kapott. Századunk elején élt az optika tudományának másik kiemelkedő alakja a Jénai Egyetem optikai tanszékének professzora Rohr (1868-1940). Az elméleti eredmények gyakorlati átültetése során számos találmánya és a szemüveglencsék csiszolásának technikájában ért el kimagasló eredményeket. Hasonló munkásságok nyomán jöhetett létre többek között a monokli, a cvikker, a lorgnion és tették szebbé múltunk elegáns évszázadait.

A klinikai felfedezések és ismeretek nem csak elősegítették, hanem szükségessé tették a szemészeti optikai tudományok, az üveggyártó ipar, a lencsecsiszolás fejlődését is. 1884-ben megalakult Jénában a mai Zeiss gyár őse három kiváló szakember Karl Zeiss, Ernst Abbé és Otto Schott közreműködésével. A jénai gyár rövid idő alatt vezető szerepre tett szert és mintaként szolgált számos ezt követően épült optikai üzemnek szerte a világon.

Forrás: BME-Ergonómiai Pszichológiai Tanszék